Építőeleme a fény – Nagy Tamástól a szakma búcsúzott

2020. július 19-én összegyűlt a család, a barátok, a kollégák, a volt és jelenlegi hallgatók népes közössége, hogy együtt emlékezzen Nagy Tamásra - számol be az Építészfórum.

A Deák téri evangélikus templomban a gyászszertartást Dr. Fabinyi Tamás evangélikus püspök celebrálta, valamint Fülöp József MOME rektor, Kovács Csaba intézetvezető és Pálinkás-Szűcs Tilla hallgató mondtak beszédet. Az elhangzottakat teljes terjedelemben közölte az Építészfórum, egyetmünk kötődése miatt pedig mi is elérhetővé tesszük az elhangzottakat az alábbiakban:

Fülöp József
egyetemi tanár, MOME rektor

Tisztelt gyászoló Család, tisztelt egybegyűltek!

Nagy Tamás egyike azoknak, akik az elmúlt évtizedekben jelenlétükkel, cselekedeteikkel döntő mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Zugligeti intézmény – az Ipar, aztán a MOME, vagy ahogyan Ő emlegette; a SULI – olyan legyen ma, amire büszkék lehetünk. 

Több mint egy művészeti iskola: közösség is egyben. Erős közösség. Értékekkel, tenni akarással, célokkal. Műhely, az alkotás, a hivatás megismerésének, az összefüggések felfedezésének helyszíne. Ahol az együttlét, az együttgondolkodás épp olyan szükséglet, mint a szakma megtanulása, vagy a felelősségvállalás elsajátítása. Tamás magatartásával, megnyilvánulásaival, aktivitásával vezetője volt  ennek a közösségnek. Építészeket nevelt, akik látják és értik a világot, s minden cselekedetük mozgatórugója a javító szándék. 

Látva Őt úgy tűnt, hogy számára teljesen magától értetődő alapállás az egységben létezés. Szemléletében, gondolataiban, cselekedeteiben megnyilvánult a teljesség igénye, a fent s a lent összefüggése, az élet és a lét dicsérete. Így alkotott példát mutatva, minden egyes apró részletben is következetesnek maradva. A lényeget szerette volna tettenérni és megjeleníteni, kerülve minden mulandó, csupán a felszínen ható megoldást.

Pontosan tudta – hiszen nem egyszer, hanem folyamatosan tapasztalta – mennyi minden szükséges a teljesség mércéjéhez illesztett elvárásai teljesítéséhez. Szemlélődés, inspiráció, folyamatos tanulás, néha az elmélyült csend, s rengeteg munka. Ismerte, s mások előtt is felfedte ennek az útnak mérföldköveit, tanítványait is ezen vezette végig. Tanította Őket az egységet kereső szemléletre, melynek szakmai dimenziója a „tér-tömeg-anyag-fény" összefüggéseiből táplálkozott, de a lényege abból a hitből fakadt, ami Tamásban összekötötte a hétköznapok cselekedeteit hittel átszellemült életfelfogásával. Mindez a létezés szeretetében nyilvánult meg, támaszt adva minden pillanatban.

Tamás ragaszkodott azokhoz a megoldásokhoz, amelyek egyszer beváltak, melyekről tudta, hogy  segítenek feladatai megvalósításában. Messziről szemlélve, úgy tűnhetett, nehezen adoptál új módszereket, vagy elzárkózik technikai lehetőségektől. Én is ilyennek láttam Őt, s csak nemrég jöttem rá, hogy sok esetben nem erről volt szó. 

Kivárt. 

Arra várt, bizonyosodjék be, valóban képes-e az a folyamat, eszköz, metodika azt a minőséget nyújtani, amit Ő elvár. Amíg nem győzte meg személyes tapasztalat, nem volt hajlandó kísérletezéssel az időt vesztegetni, vagy az eredményt veszélyeztetni.

Szilárd volt meggyőződésében, álhatatos és kitartó, hatalmas munkabírással. Ezért is hittem oly sokakkal együtt, hogy csak átmeneti és rövid időszak lesz, amíg nélkülözni fogjuk Őt. Úgy gondoltam, hamarosan visszatér közénk, és ismét hallhatjuk meggyőző érveit, lényegretörő meglátásait, csillogtatja majd humorát, és hallhatjuk jellegzetes kacaját. Része lesz életünknek, és együtt dolgozhatunk ismét.

Tévedtünk. Ez nagyon fájdalmas felismerés. Most űr van. Lényének, szellemének hiánya, szeretett személyiségének emléke.

Aztán megbékélünk, mert tudásának, szemléletének, magatartásának kisugárzása velünk lesz, hiszen kollégái, tanítványai – hajdaniak és mostaniak – ezt magukban hordozzák, és közvetíteni fogják. Mindez beépül a Zugliget szellemi közegébe, s messzire fog világítani.

S mindig jelen lesz, amíg a SULI is lesz.

Kovács Csaba
egyetemi docens, a MOME Építészeti intézetének igazgatója

Nagy Tamás Ybl Miklós-díjas, Csonka Pál-díjas, Príma-díjas, Kotsis Iván-díjas építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetének Professzora, tíz éven keresztül az Építész Tanszék vezetője, a rendszerváltás utáni magyar építészet kiemelkedő alkotója, építészgenerációk energikus és karizmatikus tanító építésze, életének 70-dik évében váratlan hirtelenséggel eltávozott a földi létből.

Így ért minket a hír, a döbbenettől és a megrendültségtől napokig, hetekig nem tudtunk felocsúdni…

A szerény körülmények közt Csornán nevelkedő fiatalember olthatatlanul szomjazta a világ megismerését és megértését, így útja középiskolás korszakában Győrbe, egyetemistaként Budapestre, majd ifjú építészként Európa sok országába, később az óceánon túlra, New Yorkba vezette. Az építészet vernakuláris alapjaitól a magasművészetek legabsztraktabb formáiig ívelt az a spektrum, amiben tájékozódott. Szerette hazáját, mélyen értette a magyar nép kultúráját, de közben látta más népek értékeit is. Ily módon gondolkodásában lokális és globális értékek egyaránt ötvöződtek, vagy talán pontosabb azt mondani, hogy regionális és univerzális értékekre egyaránt fogékony volt.

Utazásai során így sokféle, de mégis egyirányba mutató megfigyeléseket tett, melyek sokszor reveláló erővel hatottak későbbi építőművészi tevékenységére: a magyar paraszti építészet háttérépítményei, pajták, csűrök, górék, az erdélyi kerített templomok, a gyimesi tájhasználat csodás jelensége, a portugál fennsík gránit gabonatároló építményei,  a modern építészet úgynevezett „másik" vonala, Lewerentz, vagy épp Szelle Kálmán épületei, az amerikai shakerek puritán épületei és tárgyai, vagy épp a New York-i magasházak jellegzetes víztartályai, de éppígy természeti vagy mesterséges formák megfigyelése is segítette koncepcióit, legyen az madártoll, szőlőszem, vagy szent ostya.

Érdeklődése a filmművészetre és a képzőművészetre is kiterjedt, utóbbiban szeretett felesége, Lovas Ilona textil- és képzőművész is nagy mértékben segítette.

Közben elmélyülten foglalkozik a zenével, először a hetvenes évek rockzenéje, később a jazz, majd Bach, Ligeti, Bartók…, a legnagyobb szerelem Bartók Béla, akinek élete és művészete példaként állt Tamás előtt. A népi hagyományok megismerése és megértése, a saját alkotótevékenységben inspirációs forrásként való felhasználása hogyan tud a legmagasabb színtű kortárs művek megszületéséig jutni?

Bartók iránti szeretete segítette Steven Holl amerikai építésszel kialakuló barátságát is, amikor előszőr látogatta meg New York-i irodájában az akkor még nem világsztár amerikai kiválóságot, az irodában Bartók zenéje szólt, kiderült, hogy a későbbi barátnak is kedvenc szerzője.

Tamást Makovecz Imréhez is bizalmas kapcsolat fűzte, a tehetséges ifjú építész színvonalas szellemi partnernek és hasznos segítőtársnak bizonyult a mester számára, akinek szellemi ereje, szabad gondolkodása sokáig imponált számára, így a rendszerváltás táján Amerikából hazatérő egyre inkább kibontakozó fiatal építész egy évet a Makonában dolgozott.

Ekkoriban Nagy Tamást már alapvetően foglalkoztatja a tégla mint építőanyag, aminek sajátos, alternatívnak tekinthető hagyománya van a II. világháború utáni magyar építészetben. Ezzel Tamás deklaráltan közösséget vállal olyan mesterekkel, mint Szrogh György, Jurcsik Károly vagy Jánossy György, akik talán nem véletlenül a 70-es években a Magyar Iparművészeti Főiskola meghatározó építésztanárai voltak. Saját kortársai közül pedig Turányi Gáborral, Ferencz Istvánnal, Reimholz Péterrel alakul szorosra - a tégla, mint kitüntetett építőanyag szeretetére is kiterjedő – szellemi kapcsolata, akikkel később a 2000-es években az Iparművészeti Egyetemen már ők alkotják az új „nagy generációt".

Az igazán fontos építőanyag azonban mégsem a tégla lesz Nagy Tamás építészetében – bár sokan ezt látják – hanem a fény! A fény, amivel különösen a templomaiban kiemelt figyelemmel foglalkozott. Már első temploma, a Dunaújvárosi evangélikus templom is ezt mutatja. Pedig ott dominál a tégla, a fa, az ősi geometrikus alapformák, és vernakuláris eredetű szerkezetek, a védelem újrafogalmazott értékei, a magas mesterségbeli tudásról tanúskodó míves részletek, mégis ami mindezeknél fontosabb, a fény kezelése, ami döntően járul hozzá a templom hangulatához, érzelmi hatásához. 

Később növekvő tudatossággal figyel erre Tamás, és tanításai során is gyakran figyelmeztet a fény mint építőanyag fontosságára, legutóbb a HÁZ+MESTEREK interjúsorozatban beszélt erről szépen és plasztikusan. A fényről, ami legalapvetőbb hétköznapi szükségletünk, ami a legtöbb kultúrában az élet forrását, a tisztát, az istenit jelenti, aminek ezer arca van, de mindegyik izgalmas, nélkülözhetetlen és megunhatatlan.

Nagy Tamás életműve olyan tiszta ívet rajzol, mintha magától értetődő lenne, hogy ez másként nem is lehetséges. Pedig sok-sok munka, küzdelem van minden egyes épülete mögött. Egyik fő gondja az oktatói pályája során az, hogy hogyan lehet ezt a tudást átadni a tanítványainak úgy, hogy azok megértsék, hogy milyen sokat kíván művelőitől ez az ősi hívatás, de ne rettenjenek meg tőle. „Ez egy nagyon kemény terep… amiért érdemes küzdeni…" mondja egy interjúban. Majd így folytatja: „…áldozatokat kell hozni, mondjuk az ember beáldozza az életét…, mert körülbelül erről van szó…" Mindezt a hívatás gyakorlásáért, az alkotó öröméért, de végső soron az emberek, az emberi közösségek érdekéért.

Nagy Tamás Mesterré vált, generációk tanító építészévé. Ezt a kifejezést különösen szerette: tanító építész. Így élt, ennek szellemében, abban a hitben hogy a szellemileg önálló gondolkozás elkerülhetetlen, anélkül nem jöhet létre értékes mű, bármennyit is követel ez az attitűd. „Korlátok közt szabadon élni", ezt kell megmutatnia a mesternek. Hitt benne, hogy ebben a műfajban, az építészetben 20-30-40 év tapasztalat felhalmozására, megélésére van szükség, csak akkor lehet a következő generációkat hitelesen tanítani, ha a tehetség és az elkötelezettség mellé ezt is hozzá tudja tenni a „tanító építész".

Nagy Tamásra kezdő építész koromtól figyeltem, generációja kiemelkedő képviselőjeként már fiatalon is számon tartott építésznek számított, nekem egyik példaképem volt. Később személyesen is megismerkedtünk, én akkoriban az Iparművészeti hallgatója voltam, ő akkor került kapcsolatba vele. Jó tíz évvel később, mikor én doktoriskolás lettem, meghívott maga mellé oktatni. Akkor a mentorommá vált. Személyes odaadása lenyűgöző volt, minden alkalom élmény, nemcsak a hallgatóknak, de nekem is. Amikor tanszékvezető lett, az elsősöket választotta, és sokáig őket tanította, azt tartotta, hogy az indítás a legfontosabb, az alapértékek megmutatása, az első építészeti élmények megadása. A „learning by doing" elv szellemében alapvetően megreformálta és élmény alapra helyezte az elsősök tervezés-oktatását. Később teljeskörűen bevont az oktatásba, majd beavatott a vezetői feladatokba. Ekkoriban sokat beszélgettünk, sok mindent elmesélt az életéből. Ekkortól már barátok voltunk.

Alkotói módszeréről nagyszerű könyvet készített, melyet néhány évvel ezelőtt vehettünk először a kezünkbe. Abban Tamás megmutatta, hogy neki mi igazán fontos az alkotás során, hogyan, milyen inspirációkból születnek művei. Házai, könyve, filmjei, tanítási elvei és módszerei velünk maradnak, mint ahogy tanítványaiban gondolkodásmódjának hatásai is tovább élnek.

A MOME Építészeti Intézetének közössége nevében Nagy Tamástól búcsúzunk, de emlékét szívünkben megőrizzük, szellemi hagyatékát ápoljuk.

Pálinkás-Szűcs Tilla
a MOME másodéves hallgatója, Tamás utolsó évfolyamának gondolatai

Úgy alakult, hogy mi lettünk Nagy Tamás utolsó osztálya. 

Igazságtalannak tartanám, ha csak személyes történeteket mesélnék, de egyet mégis meg kell osztanom. Az első (nekem, tanítványként talán a legmeghatározóbb) találkozás egy tavaly megrendezett, egyhetes filmes kurzus volt, amit a Tanár úr szervezett. A kurzusnak a „Mehr Licht!" nevet adta. Filmeket néztünk, előadásokat hallgattunk, filmgyárat látogattunk. A kurzus utolsó napjára pedig egy párperces kis anyagot kellett készítenünk, ami így vagy úgy, de merít Goethe utolsó szavaiból. A mi csapatunk Pilinszky Egyenes labirintus című versét felhasználva készített képasszociációkat. Nagy Tamásnak nagyon tetszett. A vetítés után a Tanár úr elmesélte, hogy talán pont egy héttel korábban, egy barátja temetésén kellett nekrológot mondania, és ő maga is ezt a verset választotta.... Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy másfél év múlva itt fogok állni, Nagy Tamas búcsúztatóján, azt valószínűleg nem hiszem el.

Pilinszky versét most nem fogom elmondani, viszont amit szeretnék tolmácsolni, az egy levél és annak rövid története.

A Tanár úr halálhíre előtt egy héttel, egy tanszéki bulin jutott a fülembe, hogy „Nagy Tamás nyugdíjba megy". Ez önmagában megütött minket, március óta nem láttuk. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy egy levélben köszönjük meg az elmúlt évet, minthogy az utolsó hozzánk intézett szavait egy kézzel írt levél formájában kaptuk, aminek a fotóját Fülöp Kriszta továbbította az osztálynak. Pár nappal később, csütörtökön, a felvételi ebédszünetében Csaba megerősítette a hírt: Nagy Tamás nyugdíjba vonul. Még aznap találkoztam két osztálytársammal, nekik tetszett a levél ötlete. Péntek este, a tanszéki évzáró bográcsozás vége fele pedig a többiek is rábólintottak. 

Vasárnap kellet rájönnünk, hogy mennyire elkésett ez a levél. A búcsúlevelünk már nem tud ugyanaz lenni, mint aminek szántuk de szeretném felolvasni. És bízom benne, hogy nem csak a mostani, de a Tanár úr volt hallgatói is magukra ismernek majd a sorokban.

"Kedves Tanár úr!

Ezt a levelet azért írjuk, mert év végén nem tudtunk személyesen elbúcsúzni Őntől. Szeretnénk most megköszönni, amit kaptunk és mindazt, amiért fontos volt nekünk a jelenléte az egyetemen.

Mindenekelőtt szeretnénk köszönetet mondani az elmúlt félévért, ami a rendkívüli körülmények ellenére is talán a legtanulságosabb szemeszterünk volt. Ez nagyban köszönhető az Önök plusz ráfordított figyelmének. Éppen a fáradhatatlannak tűnő odaadás miatt ért minket váratlanul az Ön távozása.

Amellett, hogy így másodikban rengeteget tanulhattunk a Tanár úrtól, az egyetemi jelenléte egyébként is nagyon fontos volt számunkra.  Gyakorlatilag még nem is voltunk MOME-sok, amikor már a felvételi beszélgetés után, arról faggattuk egymást, hogy „kinek mit mondott a Nagy Tamás?".

Ez az első kipakon se volt másképp. Hatalmas lehetőség volt hallani a parázsvitákat, amikre a Tanár úr rendszerint kapható volt. Mindannyian tudtuk, hogy az a prezentáció, amihez nem szól hozzá, az mintha meg se történt volna igazából. Éppen emiatt próbáltuk mindig titokban megfejteni azokat a kódokat, amiket az ikonikus postairónjával írt a névsorunk mellé. Nagy elismerésnek éreztük, amikor prezentáció közben megállított minket egy pillanatra, hogy lefotózhassa egy rajzunkat.

Onnantól kezdve, hogy az osztálya lettünk, még több kedvességet és bátorító figyelmet kaptunk. Például, amikor egyik-másik ötletünkre azt mondta, hogy „nem teljesen ellenszenves". Tanárként mindig éreztette velünk, hogy nem Önnek kell megfelelnünk. Engedte, hogy bízzunk a saját koncepciónkban, és segített, hogy a legtöbbet hozzuk ki abból, amit mi kitaláltunk.

A másik dolog, amiért különösen hálásak vagyunk, azok a sárga füzetek, amiket először a zebegényi kirándulás előtt nyomott a kezünkbe. Mint minden évfolyamnak, így nekünk is életre szóló élmény volt, hogy vendégül látott minket a zebegényi házban. Az ottani beszélgetések, séták, ebéd a Mókusban tökéletes kezdése volt mind a félévnek, mind az Önnel való kapcsolatunknak. Különleges napként gondolunk vissza arra is, amikor pasaréti otthonába hívott meg minket. Leültünk a „lakókonyhában", megkóstoltuk a kalandos úton szerzett kínai teát és leettük az asztalról a fornetti tornyokat. Közben hallgattuk a Tanár úr történeteit, amiket azóta is emlegetünk. Jó volt látnunk, hogy hol dolgozik az építész és lakik az ember."

Most nem túlzás leírni, hogy ezeket az élményeket soha nem fogjuk elfelejteni. Köszönjük, hogy megismerhettük és, hogy tanulhattunk Öntől.

Sok szeretettel:

A  BA2-es évfolyam

Budapest 2020